kép forrás:nytimes

Az elmúlt hetek történéseinek hatására Belarusz Európa figyelmének a központjába került, annak ellenére, hogy korábban a belarusz hírek nem igazán kerültek a címlapokra. Belarusz leginkább Oroszországgal összefüggésben volt érdekes téma, ma pedig azt látjuk, hogy a csapból is a belarusz események folynak. Pont ezért az egyetlen támpont, amire az átlagos érdeklődő támaszkodhat az Ukrajna, hiszen az ottani politikai események nagy sajtó visszhangot kaptak, és van hasonlóság az események között. Az összehasonlítás nem alaptalan, de néhány szignifikáns eltérés mutatkozik a két ország között.

Ukrajnához hasonlóan Belarusz is egy megosztott ország, de máshol húzódnak a törésvonalak. Az ukrán konfliktus valóban a nyugat és a kelet összecsapása volt. Az orosz orientációjú keleti országrész és a nyugatias kötődésű Nyugat-Ukrajna között politikai és nyelvi ellentét is húzódott. Az ország nyugati felében a görög katolikus gyökerű, nyugat-ukrán dialektust beszélő ukránok komoly ellentétbe kerültek az ortodox, az oroszhoz közelebb álló kelet-ukrán dialektust beszélő honfitársaikkal és ottani orosz kisebbséggel. Egyes értelmezések szerint ez maga a huntingtoni civilizációk összecsapása a nyugati katolikusok és a keleti ortodoxok között. Akár elfogadjuk a huntingtoni értelmezést, akár nem, egy biztos, hogy Ukrajna valóban két részre szakadt geopolitikai értelemben. Akkor az orosz-párti és oroszellenes erők csaptak össze, ami igencsak veszélyes volt Oroszország számára, ha egy ellenséges Ukrajnával kell számolniuk, akkor a fekete-tengeri jelenlétük kerül veszélybe, így a Krímet mindenképpen meg kellett szerezniük. A határmenti orosz lakosságú területek pedig könnyen megszállhatónak bizonyultak,  a donyecki-luhanszki régió jelentős iparral rendelkezett, így a megszállás többé-kevésbé megtérült.

Belaruszban ilyenfajta vallási ellentét nincs, a nyelvi különbségek sem különülnek el földrajzilag, az ország túlnyomó többsége kétnyelvű és nincs földrajzilag körülhatárolható orosz kisebbség sem. Az, hogy valaki orosznak vagy belarusznak vallja magát az inkább politikai kérdés. Belarusznak nincsen olyan jelentős régiója, amire az oroszok foga fájna, sokkal fontosabb lenne nekik egy stabil kiszámítható partner, ez az amit a Lukasenka-kormányzat nem mindig tudott megadni. Az elcsalt választást követően kirobbant tüntetéseknek sem volt oroszellenes éle. Hatalomra jutása után Lukasenka stabil partnere volt Oroszországnak, de az utóbbi években hintapolitikába kezdett és egyszerre kereste az EU és a Kreml kegyeit is. Így az oroszok számára jelenleg nem egyértelmű, hogy melyik fél győzelme lenne a legideálisabb számukra.

Mit várhatunk most Lukasenkától?

Lukasenka igazán sosem volt orosz-párti, inkább az orosz kapcsolatokat használta a hatalma megtartásához, és az EU-ra is így tekintett. Lukasenka komolyan épített az országban jelenlévő szovjet nosztalgiára, ami úgy tűnik, kezd eltűnni. A Lukasenka-rezsim, elnyomta a belarusz nemzettudatot és a szabad piac helyett egy erős állami jelenlétet teremtett a gazdaságban, de úgy tűnik hajlandó volt ebben is kompromisszumot kötni, ha a helyzet úgy hozta. Jelenleg viszonylag kiszámíthatatlanul viselkedik, mára már nyilvánvaló, hogy nem számított ekkora ellenállásra a választások után. Úgy tűnik, szeretné folytatni az eddig hintapolitikáját, ezért van az, hogy egyik nap engedményeket ígér a tüntetőknek, másnap viszont újra kemény fellépést ígér. Lukasenka elszigetelődött nemzetközileg, a magyar kormány a közelmúltban összehozott Orbán-Lukasenka találkozó után, nem tudott hirtelen retorikát váltani, és így éles bírálatot nem kapott tőlünk, de Magyarországnak is fontosabbak a közép-európai szövetségesek, mint a posztszovjet diktátor. Lukasenka sok szempontból Oroszország számára is kényelmetlenné vált, de nem feltétlen szeretnének megszabadulni tőle. A diktátorokra jellemző, hogy a hosszú megkérdőjelezhetetlen hatalom beszűkíti a gondolkodásukat, így egy hirtelen kitört ellenállást és annak veszélyeit nem képesek felmérni, és nem tudják elengedni a hatalmat, akkor amikor még békésen távozhatnának. Egy pillanatra úgy tűnt Lukasenka békében kíván visszavonulni és ezt készít elő az alkotmánymódosítás ígéretével, de később visszakozott. A hirtelen váltásai sok mindenre utalhatnak, lehet, hogy időt akar nyerni, de az is lehet, hogy ő maga is egyre kevésbé érti, hogy mit kellene tennie. Lukasenka csak akkor fog megbukni, ha közvetlen közelében lévő személyek fordulnak ellene, leginkább az kellene a bukásához, hogy az erőszakszervezetek egy fontosabb vezetője keljen fel ellene, ez dominóhatásként más több vezető „kiugrását” is eredményezhetné, és a rendszer összedőlne. Lukasenkának meg volt a maga ceausescui-pillanata, hiszen erődemonstrációként kívánt beszédet tartani, amikor az összeverbuvált közönsége ellene fordult, de Ceausescu bukásához is az kellett, hogy a hadsereg vezetői forduljanak ellene.

 
kép forrás:telegraph.co.uk

Mit várhatunk az oroszoktól?

A második világháború után az orosz geopolitikai koncepció egyfajta körkörös védelemre épült. Az Orosz SZSZK-t szovjet tagköztársaságok vették körül, a Szovjetuniót pedig baráti szocialista országok határolták, ezeken túl, pedig ha lehetett semleges országoknak kellett következniük, emiatt a koncepció miatt engedték el a szovjetek Ausztriát vagy Jugoszláviát, és ezért nem engedték el semmiképpen sem Magyarországot. Ez az elképzelés a rendszerváltás után is fontos maradt, ekkor már az Orosz Föderáció geopolitikai koncepciójává vált, az orosz törzsterületeket tagköztársaságok és autonóm területek határolták, a kivált posztszovjet államokat a FÁK fogta volna össze, a posztkommunista közép-európai államok pedig semlegesek maradtak volna az elképzelés szerint. A balti államok és közép-európai országok végül felvételt nyertek a NATO-ba így a semleges sáv visszaszorult. Ennek köszönhetően Belarusz jelentősége csökkent, hiszen a NATO már így is szomszédja lett az Orosz Föderációnak, ennek ellenére Moszkva így sem nézné jó szemmel, ha Belarusz közeledne a NATO-hoz, mert az országot a saját érdekszférájának tekinti. A jelenlegi konfliktus kifizetődő az oroszok számára, de sok kérdést felvet. Az orosz befolyás nincs közvetlen veszélyben, hiszen az ellenzék is belátja a tényt, hogy Belarusz nehezen működhetne orosz partnerség nélkül, habár egy szabadabb gazdaságú Belarusz fejlődésnek indulhatna és akkor kevésbé lenne kitéve az orosz befolyásnak, ugyanakkor a térség fejlődése az oroszoknak is jó lehet. Lukasenka már megbízhatatlannak bizonyult, így érdemes lenne Moszkvának új szövetségest keresni, de úgy néz ki, a tüntetésektől meggyengült Lukasenkának nagyobb orosz segítségre van szüksége, mint bármikor. Belarusznak nincs olyan területe, amit az oroszoknak érdemes lenne megszállniuk, a ország teljes megszállása is inkább több hátránnyal járna, mint előnnyel. Az oroszok akkor is biztosíthatják a belarusz partneri viszonyt, ha nem avatkoznak közbe, egy esetleges intervenció pedig komoly nemzetközi felháborodást okozna, növelné az országban az oroszellenességet, és egy olyan vezetőt tartanának hatalomban, aki inkább csak problémát okozott az utóbbi időben.

Mit várhatunk a tüntetőktől?

A tüntetők elsődleges célja a Lukasenka rezsim megbuktatása és az ország demokratizálása. A tüntetők között nacionalisták, liberálisok, de kiábrándult Lukasenka szavazók is vannak. Az is látszik, hogy a rendőri erőszak sok belaruszt mozgósított és a Lukasenka-rezsim támogatása most még alacsonyabb lehet. A tüntetők számítanak az EU támogatására és arra, hogy az oroszok nem fognak Lukasenka oldalán közbeavatkozni. A tüntetők egy része egy nemzetibb, más része egy liberálisabb Belaurszt szeretne, ezek a csoportok most kéz a kézben megférnek egymás mellett. Ha igazán megakarjuk érteni, hogy mi folyik most Belaruszban akkor úgy kell tekintenünk az eseményekre, mint rendszerváltásra. A fehér-piros-fehér színek most az ellenzékiség színei, és ez takarhat sokféle ideológiát, valakiknek az européer nyugatias szemléletet jelenti, valakinek pedig a nacionalizmust, valahogy úgy mint a rendszerváltáskor Magyarországon a piros-fehér-zöld egyszerre jelentette az SZDSZ-es liberalizmust és a Csurka-féle nacionalista oldalt is. A tüntetők számára a nemzeti színek a demokratikus átalakulást jelképezik, sokan vannak, akik a litván vagy lengyel életszínvonalra vágynak, vannak akik nemzeti identitásukat szeretnék visszakapni. A Lukasenka vezetés az országot a szovjet identitásra építette, korlátozott lett a belarusz nyelv használata, üldözték a tüntetéseken most is használatos nemzeti  jelképeket, dalokat, ezeknek a szabad használatát szeretnék a tüntetők vagy csak szeretnének megemlékezni a belarusz történelmi eseményekről és tragédiákról. A sztálini tisztogatások során több 10 ezer belaruszt gyilkolt meg az NKVD a Kurapaty közeli erdőben, tavaly a Lukasenka-rezsim az áldozatoknak állított kereszteket leromboltatta.  Úgy tűnik a hosszú elnyomás, a lemaradás a szintén posztszovjet Baltikumhoz képest, végleg Lukasenka ellen fordította a többséget. Úgy néz ki, a rendőri erőszak sem törte meg az ellenzéket, sőt valószínűleg sokakat fordított a rezsim ellen. Lukasenka nemzetközi elszigetelődése miatt pedig kimondható, hogy a rendszerét csak az erőszakszervezetek tartják fenn. Az most nem valószínű, hogy a tüntetők megunják és hazamennek,  így könnyen elképzelhető, hogy a tüntetések addig folytatódnak amíg Lukasenka le nem mondd, de ha hatalmon is marad, az biztos, hogy sokkal aktívabb ellenzéki tevékenység mellett kell vezetnie az országot.


Megemlékezés a Kurapaty erdőnél 1989-ben. Kép forrás:wikipedia