A francia világbajnoki címnek nem örült a többség. Magyarországon legalábbis biztosan. A franciák a lehető legminimálisabb teljesítménnyel lettek világbajnokok. Ettől még megérdemelten. De ennek a vb-nek volt egy erős politikai tartalma is. 2015 óta, Európában és főleg Magyarországon, a migráció az egyik legfelkapottabb téma, és a francia válogatotton már eleve sokan köszörülték a nyelvüket. A francia csapat túlnyomó többsége valóban afrikai származású, de a franciákat nem igazán zavarja ez. Viszont a francia vb arany remek ürügy volt arra, hogy a magyar médiában, és közösségi oldalakon egy klasszikus egyik oldalról „migránsozós”, másik oldalról „nácizós” csörte alakuljon ki. Ámíthatnánk magunkat azzal, hogy ez csak foci, nincs köze a politikához, és hát bárcsak így lenne, de sajnos a politika mindig is ilyen volt. Most egy két részes elemzésben, megpróbálom összefoglalni, mi jogos kritika, mi nem jogos, mi az, ami nem baj és mi az, ami nagy baj, megpróbálok egyedi és új szempontokat bemutatni.  

kép forrás: origo.hu

Afrika nyert?

Igazából, igen, Afrika nyert, mert Afrika győztesnek érzi magát. Egy hasonló eset volt a svájci csapat esete. Ami albán származású játékosokkal van tele, Albánia nagy része saját mérkőzéseként élte meg a szerbek elleni svájci meccset. Ugyanígy, az afrikai közönség számon tartja az afrikai származású játékosokat, akkor is, ha azok egy európai válogatottban játszanak, és szurkolnak a sikerüknek. Ugyanez igaz, a muszlim vallásúakra is. A muszlimok közötti összetartás túlmutat rasszon és országhatáron. A legtöbb muszlim országban örültek a francia győzelemnek, hiszen a csapatban több alap ember is muszlim vallású. Szóval, ha hallanák a játékosok, hogy Magyarországon azzal dobálóznak, hogy Afrika nyert, akkor azt nem kérnék ki maguknak, mert magukénak érzik az afrikai identitást is. Tehát mondhatjuk, hogy afrikainak nevezni, a francia csapatot, nem sértő. Hiszen ez az identitás valóban az övék, és büszkén vállalják. Ez egy tény, amit kár elvitatni, még akkor is, ha mindenki saját érdekeire próbálja felhasználni. A baloldalon kifejezetten üdvözlik azt, ha a bevándorlók gyermekei érvényesülnek az országban, így a baloldal, győztes migráns válogatottról ír, és úgy érzi ez a migráció győzelme volt, addig a jobboldal számára a francia csapat a hanyatló, identitást vesztett nyugat jelképe lett.

kép forrás: Twitter/ @TheUndefeated

Ki a francia?

Amikor a 18. század végén elkezdett megerősödni a nemzettudat Franciaországban, akkor kialakult az általános francia nézet, azzal kapcsolatban, hogy ki a francia. A másik nézet a német volt, az is saját aktuális problémáira adott választ, mint ahogy a francia is. Hiszen Franciaország már akkor is többnemzetiségű volt. A franciához nagyon közeli elemekkel, mint az okszitánok, vagy kulturálisan teljesen eltérőekkel, mint a korzikaiak és a baszkok. A francia elv az volt, hogy kollektív jogokat egy kisebbség sem kap, de mindenkinek nyitott a lehetőség arra, hogy a francia politikai nemzethez tartozzon. Ez a politikai nemzet, ellentétben a kultúrnemzet elvévvel, sokkal inkább alkalmas arra, hogy új elemeket fogadjon be. Az afrikai játékosoknak könnyebben elsajátítható ez az identitás. Nem hiába énekli mindenki teli torokból a La Marseillaise-t a csapatban.  

De miért játszanak a francia válogatottban?  Miért nem ott játszanak, ahonnan származnak?

A kérdésre az egyszerű válasz az, hogy azért mert ők franciának érzik magukat. De a helyzet ennél bonyolultabb. Annak ellenére, hogy a francia nemzetpolitika befogadó, a legtöbben nem azért költöztek Franciaországba, hogy elnyerjék a francia identitást. Sokan gazdasági bevándorlók és sokan háborús menekültek. Ugyanez a helyzet az albánokkal a svájci válogatottban. Sőt a horvátokra is igaz. Ivan Rakitić Svájcban született, de úgy döntött a horvát csapat tagja akar lenni. Ez egyáltalán nem egyedi eset. Egy futballistának mérlegelnie kell, a karrierje szempontjából is, hogy melyik csapat tagja kíván lenni. Sokan anyagi, és kényelmi szempontokat is mérlegelnek. De szerencsére gyakori, hogy valóban érzelmi alapon, identitás alapján hozzák meg a döntésüket. Az is egyre gyakoribb, hogy szövetségi kapitányok a nagy tornákra nem a legerősebb, hanem a legösszetartóbb, legmotiváltabb keretet viszik el. A franciák otthon hagyták több sztárjátékosukat, horvát szövetségi kapitány már a tornáról küldte haza Nikola Kalinićet, a nem megfelelő hozzáállása miatt.

Kit érdekel Afrika?

Ezzel kapcsolatban, egyetlen hírt, vagy véleménycikket sem olvastam. Amíg a jobboldal a hanyatló nyugatot siratja, a bal pedig a multikulturalizmust ünnepli, viszonylag kevés szó esik Afrikáról. Míg a baloldal úgy gondolja, hogy a megoldás Afrika problémáira az, ha az egész kontinenst Európába költöztetjük, addig a jobboldal azt reméli, Afrikát körbe lehet keríteni elég kerítéssel, hogy Európán kívül tartsuk a problémáit. Egyik sem fog menni. A foci tehetségek elszipolyozása, csak része egy nagyobb globális tendenciának. Ami szerint a nyugat, elveszi az elmaradottabb térségek tehetségeit, és nem ad cserébe semmit. A futball egy elég látványos példa erre. Azt is jól lehet látni, hogy amíg afrikai származású játékosok remekeltek az európai válogatottakban, idén afrikai csapat nem jutott a legjobb 16 közé sem. Az afrikai csapatok, akkor tudtak erősek lenni, amikor a játékosaik fiatalon Európába érkeztek tanulni, majd visszatértek hazájukba. A térség számára ez lenne a legideálisabb. Így Nyugat-Európa nem elszívná az emberanyagot, hanem pont hogy a szaktudást tudná exportálni Afrikába. Azt már tudjuk a történelemből, hogy a demokráciák, az erős középosztály által tudnak erősek lenni. Ha egy országból folyamatosan elszívják az emberanyagot, akkor az ország nem fog tudni fejlődni, kiváltképpen igaz ez a háború sújtotta országokra, ahol sokszor csak fanatikusok és háborús bűnösök maradnak az országban. Tudjuk, azt is, hogy ez a jelenség nem csak Afrikát sújtja, hanem Közép- és Kelet-Európát is. Fokozottan igaz, a délszláv államokra, Horvátországban idén hirdettek rendkívüli állapotot az elvándorlás miatt, és hát Magyarországon sem ismeretlen a probléma.

 kép forrás: allnewsandreports.com -a képen: George Weah

Mit tudnának tenni, ha valóban visszatérnének Afrikába?

Az afrikai csapatok sokszor egy sztár játékosra épülnek, akik viszik hátukon a csapatot. Jó példa erre Emmanuel Adebayor, akinek köszönhetően a történetében először Togo kijutott a 2006-os világbajnokságra. De ott van Didier Drogba is, aki a 2010-es évek meghatározó Elefántcsontparti csapat vezére volt, de ott több világklasszis is játszott. Drogba fiatal korától kezdve, kisebb megszakításokkal, Franciaországban élt. Az aranylabdás George Weah valószínűleg a 20.század legjobb afrikai labdarúgója volt. A libériai válogatott tagjaként, sosem jutott ki világbajnokságra. Karrierje után humanitárius munkával segítette az országát, jelenleg pedig ő Libéria elnöke. Labdarúgáson kívül is vannak példák erre, az énekes Akon az Egyesült Államokban született, de gyerekkorát Szenegálban töltötte. Az Akon Lightning Africa projekt keretében azon dolgozik, hogy minél több helyen legyen elektromos áram Afrikában, de más futurisztikus fejlesztési ötletével is került már reflektorfénybe. Egyértelmű, hogy a fekete kontinens helyzetét nem a kínai nagytőke, és nem is Mark Zuckerberg fogja javítani, hanem azok az afrikaiak, akik megtapasztalták a nyugati jólétet és annak egy darabját szeretnék vissza vinni, arra helyre, amely kedves számukra.  

A második rész.